Köztetek élnek. Ott vannak minden egyes nap, de ténylegesen csak kevesen tudják kiről is van szó. Ők is csak azért, mert a szürke galléros munkanélküliek közé tartoznak. Reggel felveszik a legszebb zakót, öltönyt és elindulnak napi rutinos körútjukra. Interjú interjú után, legalábbis jobb esetben. Látszólag semmiben sem különböznek egy dolgozó embertől, csak éppenséggel a dolgozó részük nem létezik. Egy hajléktalan ugyanúgy kéri tőlük az aprót, ugyanúgy tele van a levélszerkrényük a vegyél meg mindent típusú spamekkel, csakhogy ők nem adakozni, vagy vásárolni szeretnének. Nem jókedvükből mutatják a külvilágnak a jobbik énjüket, hanem mert ezt várja el tőlük a munkaadók titkos társasága.

Hazaértem. Leveszem az öltönyöm, lefújnám magamról a város képzeletbeli porát, de nem megy az olyan könnyen. Nem adtam a hajléktalannak pénzt, nekem sincs túl sok. Furdal a lelkiismeret, ha én nem cselekszek jót akkor miért várjam el, hogy velem valami jó történik. Kibodom az ingyen spirituális szertartásról szóló meghívólapokat, na meg a jóakaró politikusokat is. Kinézek a konyhaablakon, a buszmegállóra esik a pillantásom. Egy férfi dohányzik elmerengve az esőben. Ránézek és tudom, hogy hol a hiba, mi nem tűnik fel másoknak, csak nekem. Ő is.