Három hétig voltam placcos néhány éve egy nyáron egyetemistaként. A szokásos történet: egy balatoni kiülős lángosos kocsmában ürítettem a hamutálakat és kotortam az ételmaradékot a kukába. Napibért kaptam, ha jól emlékszem kétezer pár száz forintot. Igen fárasztó munka volt, legtöbbször én nyitottam a helyet reggel 8-kor és este 11 előtt nem végeztem soha. Zárás után persze igyekeztem annyi alkoholt magamba tömni a többiekkel, hogy elmúljon a zsibbadás a lábamból, mivel jórészt egész nap álltam és az asztalok között szambáztam. 3-4 óra alvás és kezdődött az egész előröl. Mivel mindannyian - a pizzasütő barátomtól a mosogatólegényig - úgy éreztük: kissé alulfizetettek vagyunk, és általában a keresetünk nagy részét legurítottuk a torkunkon, ezért egyetlen megoldást találtunk: annyit ettünk a büfében, amennyi belénk fért. Reggelire 5 feltéttel ettem a pizzát, a lefolyt hozzávalókat pedig gyrosszal és hamburgerrel itattam fel a tányéromból. Ebédre pörkölt, pizza vagy bármilyen főtt étel, amit a konyhás nénikkel üzleteltem, amiért elkészítettem a cappucinójukat.

Azért uzsonnára is lecsúszott egy-egy gyros, vacsorára pedig a reggeli menüt ismételtem meg. Mivel a főnökasszony kétszer küldött a konténerébe megtaposni a szemetet, hogy férjen még több is bele, úgy éreztem: jogosan erőszakolok magamba a megengedettnél háromszor annyit. Ez nem kedvezett az első percben kialakult ellenszenvnek a köztem és a koffein illetve nikotinfüggő lángosostulajdonos között. Elsőként ugyanis pultosként kezdtem nem placcosként. Kevés sikerrel, épp a csúcsforgalomban kellett életemben először pultoznom másnapos barátom helyett, akit nem sikerül felpofozni az ágyából délután 4-ig. Szóval pultosságom rányomta bélyegét a főnökasszony és az én kapcsolatomra, 3 hétig nem igazán próbált a kedvemben járni. Egyszer vízibiciklit is nekem kellett kiadnom a 40 fokban, olyan másnaposan, hogy a felelősség-nyilatkozatokat rendre elfelejtettem aláíratni. Az se segített, hogy az egész bandából én beszéltem legjobban németül, többször én fordítottam a habtestű kolbászevőknek. Ez azonban egyáltalán nem zavart, jót röhögtem az egészen és beugrottam a Balatonba, ha olyan kedvem volt. Szóval ürítettem hamutálakat, szedtem a poharakat, tányérokat, ugráltam a kukába. Egyetemista barátaimmal így is jól éreztük magunkat, titokban a koktélpultnál vedeltünk ír kávét, néztük a lányokat, ha nem volt vendég csocsóztunk és ugrattuk egymást. Örültünk, hogy keresünk valamennyit, előre tudtuk: elfesztiválozzuk az egészet. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy életem egyik legjobb munkájaként fogok emlékezni rá. Azt se gondoltam volna, hogy talán most ennek is örülnék.